Érzések a munkámban

Sorra adódnak más és más helyzetek, amelyekben próbára van téve a szívem és elmém. 

Mikor azt látom, hogy csak ül valaki az ágyon, azt sem tudja már, hogy ki ő és hová tart, akkor rájövök, hogy mennyire illékony egy emberi élet és milyen kegyetlen tud lenni az elmúlásig tartó út. 

Mikor olyan emberrel van dolgom, aki már nagyon le van épülve és szinte csak vizen, gyógyszereken és szendvicseken él, mikor már mindenki azt mondja, hogy nem érti a világ dolgait és fogalma sincs arról, hogy mit tesz, én akkor hiszek a legjobban az érintés és a szeretet energiájában. 

Képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy nem leszek ideges egy nap egyetlen alkalommal sem. Sokszor nehéz és hálátlan feladatnak érzem a munkám, de azok a pillanatok mégis változtatnak ezen, amikor azt látom, hogy pár kedves mondatom célba tud érni. Mert mélyen hiszek abban, hogy legyen bármilyen sérült és zavaros az emberi elme állapota, a szeretet energiáját érzékeli egy hanglejtésben, egy tekintetben, egy tapintásban, egy mozdulatban, ahogyan gondosan betakarom. 

Nem tudom, hogy ilyen állapotban képessé válhatok e visszaadni pár másodpercre is akár egy ember méltóságát de olyankor úgy érzem, ha picit is tudom enyhíteni a világban betöltött szerepének és aktuális állapotának káoszát, akkor megéri. 

Rengeteg szomorú pillanatot élek meg, mert az ember istennek képzeli magát és javítani akar sorsokon, melyeknek iránya van és célja, ugyanakkor én csak egy ember vagyok, aki semmi mást nem tehet, mint ott van és ad.

Az idősgondozás rendkívül nehéz és fájdalmas, mert életük azon részébe kapcsolódunk be, amikor a gondozottak legszívesebben a világ elől is elbújnának szégyenükben. Mégis kialakul egy híd köztük és köztem. 

Azt hiszem, hogy ez a szeretet hídja...