Félelem az elmúlástól - a haldokló betegek fájdalmai

Végstádiumban kísérni valakit, hatalmas felelősség és edzett, empatikus, szolgálatra is kész ember szükséges a beteg mellé! Ez az állapot a visszafordíthatatlansága miatt sokszor konzerválja a fagyott légkört és a rettegést, szorongást, álmatlanságot. Ennél csak az rosszabb, ha a gondozott érzi ugyan, hogy baj van, de nincs aki elmondaná neki szemtől szemben és akár fel is készítené.

Szerintem minden embernek JOGA van tudni arról, ami rá vár és arról is, hogy ebben ki és milyen mértékben van a segítségére!

Nagyon fontos, hogy egy családtag állapotának romlása az egész családot mélyen érinti meg és megbomlassza az eddig egyébként akár nyugodt, kiegyensúlyozott légkört is. Mindig lesz egy-egy olyan rokon, aki nem tudja és/vagy nem akarja elfogadni ennek a tényét, nem néz vele szembe és mivel ő maga képtelen, ezért a haldoklóval szemben is tétovázik, halogatja ennek megbeszélését. Akadnak olyanok, akik a nyílt kommunikációt részesítik előnyben.

Az én meglátásom csak egy nézőpont, nem receptre felírt orvosság, amely mindenki számára egyformán hat. Úgy érzem és úgy is látom, hogy a beteg számára a legegyenesebb és legkorrektebb út az, ha elmondják, hogy mi vár rá, hogy a helyzete már egészen biztosan nem felfelé ível, rövid időn belül bekövetkezhet a halál, de tudatni és éreztetni kell vele azt is, hogy ebben az időszakban nincs egyedül, fogják a kezét, segítenek átkelni!

Borzalmas dolog, tudom! Fájdalmas és megrázó, de tisztességes és becsületes megoldás! Mindenki tudni fogja, hogy mi vár rá és közös erővel sokkal elviselhetőbb lesz a folyamat!

Addig is amit lehet tenni a házi gondozás formájában, az a mélyről jövő szeretet átadása, türelem, ellátás lelki és testi szinten is, kedvesség, közös beszélgetések, élmények szerzése. Semmit sem érdemes erőltetni a beteg hozzátartozó mindennapjaiban, hagyni, hogy a dolgok a maguk ritmuásban haladjanak és ne érezze magát megterhelve, esetleg megszégyenítve olyan dolgokért, amelyeket valójában más vár el tőle. Mérhetetlenül fontos a nyugodt légkör és biztonság megteremtése, az érett és tudatos, tiszta gondolkodásból fakadó cselekmények, méltó módon elbúcsúzni, a családtgaoknak is felkészülni erre és a gondozott személlyel bizalmat építő módon kommunikálni!

Érdemes vele beszélni az érzéseiről, segíteni feldolgozni, oldani a benne lévő félelmet!

A halál nem egy mumus! Kinél hamarabb, kinél könnyebben, másoknál később jön. De egyszer kíméletlenül kopogtat és nem mindegy, hogy mindezt a beteg előtt és vele együtt minden egyes hátralévő napon úgy éljük meg, hogy minden fekete vagy élünk annak a lehetőségével, hogy mindent színesre festve gazdagítjuk a lépteit! Tegyünk minden pillanatban úgy, hogy bármekkora is a veszteség érzése, értékelhető, sőt, szerethető és maradandó érték legyen a közösen töltött idő!