Megígértem, hogy elkísérem... első rész

Mindig igyekszem őszintén feltárni a félelmeim, a kétségeim önmagamat és a szakmai kompetenciáimat illetően is. Csupán napok vannak hátra egy másfél hónapja tartó leépülésből, melynek része és aktív kísérője vagyok, hiszen én gondozom a beteget, a Hospice Alapítvánnyal karöltve. Ők hetente háromszor jönnek ki és ellenőrzik a beteget, szükség esetén - ameddig lehetett- kapott infúziót és tanácskoztunk, partnerként kezelve a nálam felkészültebbek és képzettebbek is nagyon kedvesen és segítőkészen állnak hozzám első perctől. Olyannyira, hogy még elismerést is kaptam.

De bennem ott él mélyen egy aggodalom, hogy nem vagyok elég jó ebben és nem teszek meg eleget.

Ez az időszak óriási lehetőséget tartogatott/tartogat nekem, megtanultam nagyon sok új dolgot, erősítettem az eddig tapasztaltakon, megalapozott tudással bírok már és edzettebb is lettem. Ennyi időt nagyon nehéz végigicsinálni és voltak/vannak pontok, amikor elgyengülök, feladom belül és szorongok. 

Egy ember fekszik előttem, akinek az életútja rögös és nagyon sok fájdalommal járó út volt. Mégis egész életében másokat tanított, írt, szellemisége meghaladta a korát és érzései mélyek voltak. Meg nem értett figuraként, a maga fiatalkorában ő egy kirekesztett ember volt. Bele akarták nyomni egy társadalom által kreált térbe, amibe ő nem tudott teljesen illeszkedni. Ehelyett verseket kreált, megtörte a nőknek szánt szerepeket és kiharcolt magának egy mozgalmas, kemény de értékes életet. Végül pedig itt van és látom a fényt kialudni a szeméből, gyengén és némán tűr. 

Azt reméltem, hogy a gondozással életet teremtek vagy legalábbis segítek. Így pedig azt érzem, hogy egy haláltusát asszisztálok végig. Ugyanakkor érzem, hogy megbecsült tagja lettem a környezetének és mások szeretettel és megbecsüléssel tekintenek rám azért, amit nap, mint nap teszek már ennyi ideje. 

Együtt is érzek vele és közben haragszom. Haragszom, mert láttam, ahogy fokozatosan kezdte feladni. Másképp akartam... Mikor türelmetlenebb vagyok a kialvatlanságtól vagy épp nekem is van magánéleti nehézségem és közben itt is szembesülök a véget nem érő küzdelemmel, utána folyton az jár a fejemben, hogy én ezt nem érezhetem, nem lehetek ilyen! Nekem erős bástyának kell lennem és fognom, tartanom őt, nyugalommal és méltósággal kísérni. 

DE ÉN IS CSAK EMBER VAGYOK!

Végtelenül hálás vagyok és kimondhatatlanul kettős érzések vannak bennem, hogy még most -a halála előtt- is tanít, arra buzdít, hogy ismerjem meg a határaim, erősödjek, jobb legyek, de nem úgy, ahogyan én gondoltam eddig. Megtanít arra, hogy elfogadjam magam és azt, hogy egy helyzet, egy érzés, egy csomó körülmény befolyásol, aminek hatására nem lehetek minden pillanatban megfelelő. De holnap lehetek tudatosabb és igyekezhetek másképp tenni!

Most pedig együtt ballagunk a kapuig, emelt fővel, büszkén...