Munka vagy hivatás?

Immáron közel négy éve foglalkozom gondozással a beteg és/vagy idős hozzátartozók gondozásával.

Közben akadtak kisebb kitérők, a diploma megszerzésével párhuzamosan mégis ez az irány maradt meg végig, sőt, ezt az irányt követve és fejlesztve jelentkezem diplomás ápoló szakra.

Nagyon sokan számolnak be arról, hogy képtelenek lennének ellátni valakit tartósan, legyen az pelenkázás, injekciózás vagy alapvető ellátás. Munkám során egyre kiterjedtebb ismeretanyagot szereztem az emberek állapotáról, mentális állapotáról, ezek összefüggéseiről, gyakorlatba ültetve hatékonyan működővé téve a mozgatást, lelki és testi ellátást. 

Az elmúlt évek során rengeteg új és újabb feladattal kellett megküzdeni, beleértve a végső stádiumos haldokló beteg ellátását, fogyatékkal élő személyek kezelését, Sclerosis Multiplex betegek gondozását, ALS betegek ellátását, katéterezésben, injekciók beadásában közvetett segítséget nyújtottam, ahogyan megtanultam az infúzió folyamatát, stroke után lábadozásban adtam támaszt.

Kellő szociális érzékenység, mások fájdalmára való érzékenység jellemzi személyiségemet. 

A gondozás (és remélhetőleg a jövőbeli ápolás) önmagában egy kompetencia. Kompetencia arra, hogy egy szenvedő ember segítségét nyújtsam, szorosan összefüggenek a fizikai állapottal járó lelki állapotok, megtanulni ezek együttes kezelését, úgy gondolom, hogy rendkívül fontos dolog.

Szoros és nagy bizalmat igénylő kapcsolatokká alakulnak ezek a folyamatok, a beteg és a gondozó között létrejön egy intimitás, hiszen legbelsőbb fájdalmaikba is betekintést kapunk, mind fizikai mind mentális szinten. Kiszolgáltatottságukból eredően sokszor nehezebben kezelhetők, félelmeik sok esetben felnagyítják a problémákat, adódnak konfliktusok, ám ezeket helyesen kezelni számunkra is fontos tanulnivaló. 

Türelem és alázat, elfogadás, megértés. 

Folyamatos önreflexiót igényel, állandó készenlét önmagunkra is, kiemeltebb szerepet kap az öngondoskodás és töltődés lehetősége, hogy bírjuk a terheket és ellenállóbbak, egyúttal tényleg megértőbbek legyünk. 

Ám ennek gyönyörű oldalai vannak. 

Érdemes ezen az úton menni, a segítségnyújtás önmagában csodálatos, pláne sikerrel végződő történetekben de akár egy halálig tartó kíséret is rejt szépséget. Annak a szépségét, amely a mottóm is: "Az idő nem pótolható, de a méltóság megtartható."

Ha mással nem is, de egy nyugodtabb éjszakával, egy kevésbé fájdalmas nappal, tisztább környezettel, szeretettel teli közeggel tudunk hozzájárulni a beteg életéhez, az már hatalmas eredmény...